Advent a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy "meg kell tanulni vágyakozni azután, ami a miénk". Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra - ami biztosan megjött. Télen: az első hóesésre. És várakozásunk ettől még semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg: nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni - beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a mienk.

Az a gyerek, aki az első hóesésre vár, jól várakozik, s már várakozása felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé, szabad és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből éppen azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: hetek, órák, percek kattogó szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.

 

 

(Pilinszky János adventi gondolata)

 

 

  

 

„ Aggódva biztatom az „értő olvasót” is: legyen bármilyen gonosz, sötét az a világ, az erő, amely – ha Ő is érintve van – elorozza Tőle ma az  élet szépségéből a Neki járó napfényt, reménykedjen!         A reményt, a nemes-lelkűséget adja tovább másoknak, mert a jók vannak többen. De gyakorolja és közvetítse is a bátorságot Szeretteinek és mindenki másnak, akire hatni képes, mert a gonosz a jóságtól fél a legjobban, miközben gonoszsága mellett maga is a szeretetért sóvárog. A gonosz csak temérdek pénzzel, vagyonnal, „fizikális gyönyörök hajszolásával” látja értelmét az életnek. Lelki fogyatékosságai miatt  nem ismeri fel, hogy éppen ezekből fakad a személyes boldogtalansága: bármiből, bármennyit halmoz is fel, mindig többre vágyik, mindig elégedetlen. Amilyen üres a lelke, olyan üres marad az élete. Boldogtalanul is hal meg, az összeharácsolt vagyonból semmit nem vihet magával a túlvilágra. Bár tudja, hogy ez tény, nem képes megérteni ennek  a mondanivalóját: a túlvilágon ő maga is olyan semmi nélküli (dicstelen) kifosztott lesz, mint akiktől itt a Földön elorozta     a méltósággal élhető emberi lét lehetőségét…                                   A gonosz nem tudja, hogy a törött, földre dobott, hervadó virágért (is) lehajló ember szeretetéből fakad a boldogság.”

 

(Részlet Dr. Sőreg István: Ének a töviskoszorú alatt című könyvének utószavából.)

 

Bővebben itt: http://hu.united-pc.eu/koenyvek/eletrajz-politika-kortoertenet/enek-a-toeviskoszoru alatt.html?L=3&tx_mdprodukte_pi1[pointer]=0&cHash=3032d52653deff1bdeea5dc30f24ada7

 


 

 


 

 

Várom a havat, hófehéret,
a száncsengőt, a nevetésed,
piros sapkának fehér bojtját...
Kandallótűz meleget ont ránk.

 

 

Várom a téli nagy csodákat,
feldíszített karácsonyfákat,
narancs-fahéj illatú estet...
Békességet, nyugalmat, csendet!

Várom a családok mosolyát,
a búcsút intő gondok sorát,
a szívekbe költöző imát...
Mikor jön végre egy jobb világ?

Várom karácsony ígéretét,
lelkekbe lopott szeretetét...
Várom, hogy ne csak egy nap legyen,
várom: Ne kelljen várni sosem!

 

 

                          (Szabadi Lívia: A várakozás ideje)

 

 


  

B.Radó Lili: Ünnep

 

 

Köszönöm, hogy ünnepnek tekintesz,
hogy szíved bíborborával vársz reám,
és ó-ezüsttel terítesz miattam;
s hogy el ne fussak előled riadtan,
lelked titkos, százegyedik szobáját
virággal díszíted fel énnekem.

Tiéd minden ujjongó énekem,
tiéd lelkem szivárványos zománca,
tiéd a derű, mely rólam szerteárad.
Nem hozok kínt, se sóvárgást, se vágyat.
Örömnek jövök, sohase verlek láncra.
Ünnep leszek, mert ünnepként fogadtál.

Lágyan jött a hatalmas, pihékkel teli takaró.
Kedvesen betakart minket, befedett a téli hó.
Átölelte az utakat, át a fákat és a láncot,
s a pihe-puha hó, rabul ejtette a világot. 

 

 

  MONIC WILDER: ADVENT

 

 

 

Karácsony előtt négy héttel egy angyal érkezik a Földre.       Égkék ruhában jár-kel az emberek között, de azok annyira  el vannak foglalva az ünnepek előtti készülődéssel, hogy észre sem veszik.  A vásárlási láz - szebbet, nagyobbat, drágábbat -, a pénztárgépek kattogása, a reklámok harsogó zaja elnyomja az angyal szavait, a szupermarketek tarka tömege elrejti törékeny alakját. Minden csillog-villog, zenél, követel: vegyél még, még, még ... Színes-fényes papírba rejtik az ajándékaikat, lelkük sivárságát. Pedig csupán egy gyertya fénye s egy kis csend elég lenne ahhoz, hogy az angyal a vendégük lehessen.         

 

Karácsony előtt három héttel egy másik angyal érkezik. Feladata, hogy aranyszálból szőtt kosarát telepakolja ajándékokkal, s felvigye a mennybe. A kosár azonban  nagyon törékeny; a rengeteg összevásárolt játék, ékszer, parfüm, plazma-tv súlya összeroppantaná. Az angyal nem is ilyen ajándék után kutat. Türelmesen, embertől  emberig haladva keresi azt, ami súlytalan, végtelen, nem kerül semmibe, mégis mindennél többet ér. Az angyal a szeretet apró morzsáival tölti meg a kosarat.                                                              

Karácsony előtt két héttel újabb angyal látogat a Földre. Végigjár minden házat, minden otthont, néhol elidőzik néhány percre, máshonnan szinte menekül. Tágas tereken sétál, kivilágított parkokban üldögél, figyeli a beszélgető, egymásra mosolygó embereket. A hidegtől kipirosodott    ujjak kulcsolódnak a forralt boros poharakra, gyerekek hancúroznak a frissen esett hóban, félrebillent fejű hóember álldogál egy terebélyes fenyőfa oltalmában. Az angyal örömét leli a látottakban, meg-megérinti az embereket, s azok szívébe békesség, szemükbe ragyogás költözik.              A várakozás ünneppé varázsolja a hétköznapjaikat.

 

Egy héttel  karácsony előtt angyalok serege érkezik, elhozzák a dalt, a zenét, a táncot. A várakozás lassan véget ér, a megbocsátás egymásba kulcsolja az emberek kezét. Emberekét, akik nem felejtették  el várni az angyalokat, akik nem felejtettek el hinni a csodában, akiknek a karácsony nemcsak a díszes fenyőfát, a finom ételeket, az ajándékokat jelenti, hanem a több mint két évezredes titkot is. Ők azok, akik a szent éjjelen fürkészve figyelik az eget, s a csillagok fénye a mennybe vitt szeretetet sziporkázza vissza rájuk.

 

 

 

 

Adventi mese

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csillag.     Valaha az idők homályos elején született porból és gázokból. Amint kijárta a csillagbölcsődét, elkezdett világítani. Át-átnézett a szomszédos csillagokhoz. Többeknek is volt közülük bolygója. Neki nem volt még egy kis holdacskája sem. Magányos volt. Millió és millió évig volt teljesen egyedül. Néha a közelében repült el egy meteor vagy egy üstökös, de egyedül, magányosan élt. Oly' sok csillagtestvéréhez hasonlóan ő is szeretett volna melengetni pár bolygót. Szerette volna, ha az a bolygó értelmes életet nevel és az ott lévők lelki szeretete és fényimádata táplálhatta volna őt is. De sajnos magányos volt. Szinte egész életét így, magányosan élte le. Már öregkorához közeledett, amikor a többi csillagtestvére azt suttogta,    hogy valahol a rőt csillagködön túl van egy sárga csillag, melynek a bolygóján valami készül. Nagyon kellene ott egy kisebb csoda, egy hirtelen felfénylő csillag, ami utat mutat az ott lakóknak. Nem kételkedett és nem gondolkodott. Összeszedte minden erejét és egy hatalmas villanásban kihunyt. Utolsó erejével az égbe sugározta ki az összes fényét, ami túltett minden eddigi fényességén.                Életét áldozta azért, amit soha nem tapasztalhatott meg:    a távoli értelemért. A csillag fénye hatalmas volt, amikor útra kelt, messze-messze túlragyogta az összes szomszédját. Minden csillag-társa tudta, hogy ez a robbanás volt  barátjuk utolsó életjele. Az égi fáklya lángját gyengítették   a csillagközi gázok, a kegyetlen erős gravitációs terek és egyre gyengült. Hosszú évek teltek el, mialatt a néhai csillag fénye iszonyú távolságokat megtett. Már alig maradt belőle valami, amikor a fény maradéka egyszer csak elért egy kis sárga napocska Föld nevű bolygójára. Az ott lakó egyszerű emberek alig látták, de a többi éjszakai égen lévő csillag közül hirtelen kifényesedett. A réges-régen elfelejtett csillag fénye egy dombot világított meg valahol a Názáretnek nevezett tartományban. Ott is egy apró kis kunyhóra esett   a fény legjava. Egy apró, kis házikóra, ami semmiben sem különbözött a többi környéken állótól. A kunyhóban egy család volt: egy apa, egy anya és egy frissen megszületett kisded. A csillagfény irány mutatott három királynak,     akik a kisdedet jöttek imádni és utat mutatott sok-sok embernek, akik a zsarnoki elnyomás idején egy szebb és jobb világban reménykedtek. Megszületett Isten fia, Jézus.                                                                                   

Azóta eltelt sok-sok év. Mi, modern emberek már-már kezdjük elfelejteni a karácsony értelmét és meghittségét. Minden évben a karácsonyi ünnepek előtt tartják a kereskedők legnagyobb akcióikat és mi, vásárlók igyekszünk megvenni mindent, amit csak pénztárcánk megenged és néha még azt is, amit nem. A háziasszonyok igyekeznek olyan finomságokkal meglepni mindenkit, amivel emlékezetessé teszik ezt az ünnepet. Aztán az ünnepek után megtelnek a pszichiátriák a depressziós betegek sokaságával és az ügyvédi irodák a frissen felbomló házaspárok válókereseteivel.
Nem értem a világot! Hol van a régi ünnepek meghittsége? Hol van a szeretet?                                                             Hol van a család mindenek feletti békéje?                        Apák és fiúk élnek messze-messze, mindenkitől elfeledve. Hová tűnt a régi kisded boldogsága?                                   Hol van egymás megbecsülése?                                            Hol van a béke és a kellemes családi fészek melege?          Hová tűnt embertársaink megbecsülése?                              Én nem értem ezt a világot!                                            Állítsátok meg a Földgolyót! Ki akarok szállni!

 

Emlékezzetek egy réges-régi csillagról, aki utolsó fényét adta az emberiségét, a békéért, a szeretetért, a család nyugalmáét! Ilyenkor, karácsony előtt nem kívánhatunk mást, mint amit az a réges-régi csillag adott nekünk: egy fényt, ami utat mutat. Utat ebben a megzavarodott, zaklatott világban egy békés, meghitt, boldogabb jövőért. Jólétet, boldogságot és szeretetet gyerekeinknek, szüleinknek és mindannyinknak. 

 

ADVENT – VÁRAKOZÁS- ELVÁRÁSOK

 

Gyakorló pedagógus kollégáim közül biztosan sokan ismeritek a „Jut az eszembe” játékot. Nekem az adventről a várakozás jut az eszembe. Majd tovább szőve a gondolataimat az, hogy a várakozásba mi, felnőttek már belenőttünk és beletörődtünk, de gyerekeinknek, tanítványainknak meg kell tanítanunk, mert ők még nem érik be a „majd”- dal (néha még az ifjak, s felnőttek sem), nekik minden rögtön kell, mindent azonnal akarnak. A gyerekeknek még nehéz elfogadniuk, hogy nem kaphatnak meg mindent azonnal, sőt talán sohasem. Ebbe olykor még felnőttként sem könnyű belenyugodni. A legtöbb szülőnek az a vágya, hogy megadjon mindent a gyermekének. De hamar kiderül, hogy a lehetőségek végesek, nem lehet mindent megadni. Meg kell tanulni nemet mondani, ha meg akarjuk tanítani a gyermeket várni. Persze ehhez erősnek és következetesnek kell lenni, mert a gyerekek nehezen fogadják ezt el. Nemet mondani nagyon fontos, de ha tudjuk, hogy a gyerek nem lesz képes ezt elfogadni, akkor meg kell óvnunk a kísértéstől, különösen, míg egészen kicsi. Például, ha nagy hisztire lehet számítani egy játékboltban, akkor ne vigyük magunkkal! Végig kell gondolni előre, hogy mit bír el és mit nem. De szembesítenünk kell őket a realitásokkal, mert ezzel lesz dolguk felnőttként is. Így tanulják meg az alkalmazkodást. A várakozás képességén múlik, mennyire lesz képes küzdeni valamiért, hinni abban, hogy ha vár és erőfeszítést tesz, akkor teljesülhet a vágya. A nagyobbaktól már elvárható az önfegyelem, természetesen mindig a képességeikhez, pszichés fejlettségükhöz mérten. A késleltetés fontos hozadéka, hogy a dolgok értéke megmarad. Ha egy gyerek mindig mindent azonnal megkap, akkor az hamar elveszti az értékét. Könnyebbé válhat a várakozás, ha tudja, ő is tehet azért, hogy a vágya megvalósuljon. Nagyon fontos ugyanakkor, hogy az erőfeszítése értelmes legyen. Ugyan várni kell, de az út végén ott a beteljesülés. Ha ez a lelki folyamat többször lejátszódik, akkor hosszú idő után ugyan, de már maga a teljesítmény is tud örömöt szerezni, értékelni tudja majd azt az utat, amit maga volt képes végigjárni a siker érdekében.        Kökény Veronika, pszichológus így ír erről: „Minden életkornak megvan a maga feladata. Iskoláskorban el kell jutniuk a gyerekeknek oda, hogy az ő elsődleges feladatuk az iskolában való helytállás. Lehetnek vágyaik, de csak akkor lehet kielégíteni, ha a feladatukat az iskolában teljesítették. Lehet játszani tanulás után, lehet baráthoz menni, lehet tárgyakat kérni, ha teljesítette a feladatát. Példa a szülő, aki dolgozik a munkahelyén, és ez a feltétele annak, hogy a család vágyai teljesüljenek. Állítsunk a gyerek álmai mellé közös családi vágyakat! Rangsoroljuk, hogy mi a fontosabb: a sok apró játék vagy a közös családi nyaralás, a családi számítógép...            Fontos, hogy az elvárásokat a gyerek képességeihez igazítsuk, és olyan magasra tegyük a lécet, amit át tud ugrani. De amire képes, azt várjuk is el tőle!”

 

 

 

 

 





E-mail:
Jelszó:
 Regisztráció
Elfelejtett jelszó
 
 


tanitoikincseim.lapunk.hu címoldaláraLap tetejéreOldaltérképHirdess oldalainkon!
ingyen honlap
Powered by lapunk.hu - Legyen neked is egy ilyen oldalad ingyen!